február 9, 2020 - BJZ

Leltár 2020.E.02.

Sziasztok!

 

Hát ismét itt egy jó alkalom egy kis időutazásra…

Valamikor 2013 nyarán történt az a csúnya eset, hogy kicsiny társulatunk benevezett a „Pulzus” tehetségkutató versenyre. Némi magyarázattal szolgálva, nem a verseny volt csúnya, hanem az egyik következménye. Ezen belül is, eme következmény közvetlenül a dobosunkat, Címzetes hercegprímás prof. Habil. Boros Pétert, közvetve pedig minket (a zenekart) érintett, hadd ne mondjam, kicsit fájdalmasan.

Helyszín: Balatonszemes, Zorall sörolimpia, ha jól emlékszem 2013 nyár.

Köztudott, hogy egy ilyen rendezvény (nomen est omen) az alkoholra, annak minden formában való fogyasztására van kitalálva. Ez eddig stimmel is. A dobosunk Boros Péter (nomen est omen) szintén hasonlóan lett összerakva anno azon a bizonyos éjszakán.

A fentiekből sejteni lehet, hogy ennek a napnak (és ennek a történetnek) a cselekménye, e párhuzam mentén fog kibontakozni.

Készültünk erre a napra. Komolyan vettük, amennyire csak lehetett.

Ha az emlékezetem nem csal, reggel kilenctől játszottak a zenekarok, délutánig. Mindenki kapott fél óra játékidőt, hogy megmutathassa mit tud.

Időben odaértünk, még maradt egy kis időnk egy kólára. Zenei alapokat vittünk magunkkal, már csak azért is, mert aznap késő este várt még ránk egy koncert, ugyanazon a színpadon.

Jól ment a dolog, ha jól emlékszem, 5-6 dal fért bele a rendelkezésre álló időbe. Azután pedig vártunk türelmesen. A délutáni eredményhirdetésig még volt időnk bőven.

Elnyelt minket a tábor moraja. Ki erre, ki arra. Főhősünk már ekkor egy régi Francia népi bölcsesség „Zsöplő bedoboux” iránymutatásával vágott neki a nap hátra lévő részének.

 

A tábor tele volt haverral, és olyan ismerősökkel, akikkel nagyon ritkán, jellemzően ilyen alkalmakkor tudunk találkozni. Szikrázó napsütés, Balaton, nyár… mi kellhet még a jó hangulathoz?! Semmi. (talán egy jó Bujtor film, na de az nem volt).

A tisztelt zsűri, délután kettőkor meghozta a döntést, Nyertünk! Irány a fél éves turné a Zorallal. Persze a zenekaron kitört a limbó láz. Nagyon izgatottak voltunk, nem gondoltuk, volna, hogy ez velünk megeshet.

Mindenki máskép dolgozza fel az őt érő örömet. Történetünk főszereplője ekkor indult el egy olyan lejtőn, amely a festői olasz síparadicsom, Cima Piazzi pályáihoz hasonlatos, tele mélységekkel és magaslatokkal.

Itt kell közbe szúrnom egy apró megjegyzést:

Boros Úrnál, a véralkohol szintet, szonda nélkül is viszonylag pontosan meg lehet határozni. Tudni kell róla, hogy western csizmában jár. Ez egy elég stabil csuka, akkor is jól tart, mikor a tulajdonosa már kevésbé van magánál, vagy éppen egy párhuzamos dimenzióban tartózkodik.

Ebből kifolyólag, az előre dőlés szögéből lehet megállapítani a maligánszintet.

Minél inkább eltér a 90’-tól (ami az egyenes tartást jelenti) annál nagyobb a baj.

 

Úgy este nyolc körül láttuk, hogy van egy kis „gebasz”. Emberünk jóval meghaladta a 90’-ot.

Még volt időnk a buliig, azt gondoltuk, már elveszi a „gázt”. Úgy fél tíz körül vettük észre, hogy a jóember elveszett. Kerestük mindenhol, kérdezgettük a haverokat, hogy látták e?! Nem találtuk sehol. Már kezdtünk pánikolni, mikor egy eldugott stégen észrevettünk egy ismerős sziluettet. Ő volt az, merev részegen. (én először azt hittem szobor)

Mit tegyünk?

Egy óránk volt a koncertig, és valahogy embert kellett belőle faragni. Már csak azért is, mert a tehetségkutató nyertes zenekaraként helyt kellett állnunk, tudva azt, hogy a rivális bandák ott fognak állni előttünk. Kíváncsian figyelve, hogy ki volt az, aki elhozta előlük a trófeát. (hátha el tudnak lesni egy két trükköt, mondjuk például a csodadobostól 😀 .)

A következő képem az, ahogy a sátor mögött állunk, a backstage-ben. Tiszta ideg mindenki, a Pöpi csak áll mint egy kókadt lóf@asz, a szél lengeti kicsit, és közben bambán néz ki a fejéből. A Matyi áll előtte, és múlt századeleji tornamozdulatokkal, karemelésekkel próbál vért pumpálni a Walking Dead szökevény agyába. Kétségbeesésünkben szinte mindent megpróbáltunk. Utólag visszagondolva, be kellett volna ba@szni a tóba, mint a rongyot, de ez akkor nem jutott az eszünkbe. Nekem a koncert után igen, de megkönyörültem 😀 .

Elkezdtük a koncertet. A Pöpi csapkodott ide is, oda is. Elég az hozzá, a ritmust nemigen találta el. Hármunknak a fronton egyre csak lilult a fejünk a pipától. Olyan ez, mint mikor a szemét matektanár kihív a táblához és a sokismeretlenes egyenletben folyamatosan változtat valamit. Akkor és ott Ő ezt biztosan élvezi, de csodálkozik mikor a suli után egy félreeső sikátorban pofán verik.

Néha úgy tűnt, hogy egy szürreális álom szereplője vagyok, és csak reméltem, hogy mindjárt csörög a vekker.

A koncert végeztével, a jómadár úgy jött le a színpadról, mintha ő lenne Steven Adler (GNR). „Mindenfaszavóltgyerekekáááájjjjjá”.

Aznap persze már nem erőlködtünk azon, hogy elmondjuk neki, hogy egyáltalán nem volt minden fasza. Sőt, semmi sem volt az. Hagytuk elbotorkálni a langymeleg éjszakába. Búcsúzóul azért még hozzávágtam a 300Ft-os papucsomat 😀 . (a képen pont nem látszik)

 

Hát így történt ez. Így, jó pár év távlatából visszagondolva, felidézve a képeket, fetrengek a röhögéstől.  Akkor persze annyira nem volt vicces.

Egy dolog biztos, a Pöpi azóta nagyon odafigyel, hogy mennyit iszik a buli előtt 😀 😀 .